2014. március 12., szerda

A dekolonizáció otthon kezdődik

Steve Jobbitt posztolt egy meglehetősen személyes sztorit még tavaly májusban a projektjük blogján. Ebben arról ír, hogy mennyire fontos probléma a "kolonizált tudat" és az ehhez kötődő nyelv(ezet) kialakulása, amely szinte láthatatlanul férkőzik be tudatunkba és sajátítja ki mindennapjainkat. Gyermekeinek történetét meséli el, ugyanis hat éves kislánya egyszer egy aktivista gyűlésükön önkéntelenül kiemelte, hogy itt van "két fekete", aztán elindult új "legjobb barátot keresni", ám azt is kiemelte, hogy olyat keres, akinek "jó bőrszíne van". Egy másik esetben nagyobbik lánya, aki akkor még csak négy éves volt, kategorikusan kijelentette, hogy fiú nem csókolhat meg fiút, lány nem csókolhat meg lányt, és ők nem házasodhatnak össze, egyszerűen arra hivatkozva, hogy "apu is anyut vette el feleségül." Steve számára ezek az esetek igen felkavaróak voltak, hiszen az ő élete, nézetei és nevelése éppen az ilyen kijelentések ellenzéséről szól, és kétely támadt benne arról, hogy mennyiben ők mint szülők termelik újra ezt a nyelvet/gondolkodást, illetve mennyire felelősek benne, vagy éppen ki lenne a felelős, pontosan honnan jön ez az egész? Mint írja, megdöbbentette, hogy saját családján belül történt meg mindez, miközben éppen nem is olyan régen kezdett el az óráin posztkoloniális elméletet oktatni, Fanont és hasonlókat olvastatni. Azért is nehéz a probléma kezelése, mint mondja, mert ironikusan éppen ők maguk mint heteroszexuális, házasságban élő pár testesítik meg azokat az intézményeket, amelyek ellen egyébként nagyon is kritikusak szoktak lenni. Éppen ezért igyekezett levonni a tanulságot, hogy a "dekolonizáció otthon kezdődik", és végül felvetette, hogy vajon külön erre a kérdésre vonatkozó meséket, rajzfilmeket, könyveket kellene-e elővenniük gyerekeik számára, vajon több "színesbőrű" ismerőssel kellene családostul érintkezniük stb.?

http://arnoldzwicky.files.wordpress.com/2011/06/bizarromonkeys.gif

Ez egy nagyon alapvető probléma szerintem, és sokféleképpen lehetne rá reagálni. A lehető legrosszabb a - liberális vagy konzervatív megfontolásból gyakorolt - (el)hallgatás, több ok miatt is. Először is az emlékezés és a jelenlét, a mindennapi tapasztalat igénye miatt. Ha nem említjük meg ezeket a dolgokat, ha nem idézzük elő valamilyen formában, akkor nem is reagálunk rájuk, és ez nem is gondolkodtat el minket, végső soron pedig környezetünket sem. A hallgatás tehát csak egy korlátozott eszköz a dikurzus megváltoztatására, mert alapvetően a probléma tagadását jelenti, amely igen hamar a (változó) környezettel és a megtörtént precedensek tanulságaival való (történeti, narratív) szakadást, a közvetlenül, fizikailag érzékelt "másság" kialakulása megértésének (vagy az arra való rákérdezésnek) ellehetetlenítését, és így a probléma újratermelését okozhatja. Emlékszem, hogy az Az utolsó Mohikánt és Kunta Kinte történetét, amelyek talán a legpopulárisabb amerikai sztorik, még 8-9 évesen olvastam (persze nem itthon, hanem külföldön és angolul), és valahogyan a zene(kultúra) volt az, ami a leginkább közel hozott a "különbözőségről" való elgondolkodáshoz (elsősorban a blues). Persze az én helyzetem kissé más, mert néhány évig kifejezetten multikulturális (habár más szempontból meglehetősen "kultúrfasiszta") környezetben éltem 7-10 évesen, Szingapúrban. Érdekesnek tartom azt a (koloniális) ellentmondást is ebben az egészben, hogy úgy érzem, éppenhogy a gyarmati, "fehér" öntudattal átitatott vadregényes történetek, "trópusi" kalandok olvasása, a gyarmatosítás kifejezetten eurocentrikus történetei indítottak el engem a számomra máig legizgalmasabbnak tartott kérdésnek, a gyarmati világ működésének és az európai kultúra viszonylagosságának a megértése felé. Tehát akármilyen formában is, de a lényeg, hogy ezekről beszélni kell, és nem feltétlenül mondjuk a náci holokauszt emberirtó gépezetének működésével kellene egyből sokkolni a gyerekeket (ahogyan részben nagyon helyesen, részben viszont igen ügyetlenül megkaptuk ezt itthon az iskolában - ez is meglehetősen "európai" narratíva, és a mindenféle másságról való beszélgetést megelőző "sokkterápia" csak kétes, elhelyezetlen indulatokat szül; szélsőséges esetben tagadást tápláló ellennarratívákat).



Második okként adódik egy sokkal kényesebb, habár izgalmasabb kérdés, amelyet már nehezebb kezelni, de hiszem, hogy fontos benne mozogni az ellenállás képzése miatt. Ez pedig leginkább pl. a humor, az irónia, de tágabban minden olyan beszédmód és modalitás, amely a tartalom aktív feloldására és átértelmezésére irányul, gyakran amolyan posztmodern módon. Az olyan kifejezések használata, mint "buzi", "feka", "cigó" vagy éppen a sztereotipizált (eredetileg megjelölésre és kiközösítésre használt) viselkedések utánzása egyfelől az elnyomás újratermelését jelentenék, másfelől viszont a megfelelő iróniával és humorral ötvözve már más formában jelentkezhetnek. A nyitás, a közvetlenség és kapcsolatteremtés eszköze lehet, amennyiben a kigúnyolás és kifigurázás helyett reakciót enged a diskurzusra vonatkozóan, illetve lehetőséget teremt annak megváltoztatására, hiszen beemeli a kérdést, de már differenciáltan reagál rá. Persze ennek is vannak korlátai, és nagyon nehéz megfelelő mederben terelni az ellenálló diskurzust. Ám azzal, hogy a megjelölt csoportok maguk is elkezdik használni, és megkísérlik átalakítani az elnyomó diskurzust, hatalomra tehetnek szert. Ne felejtsük el, hogy több szisztematikusan elnyomott csoport a normalitásba való beépülés helyett (asszimiláció) a saját tulajdonságaikat és kultúrájukat alakították mintegy ellenkultúrává (pl. a rasszizmus mint az ellenállás eszköze), és a megjelölő kifejezések súlyát éppen az "ellenhasználat" révén alakították át, megváltoztatva ezzel a fennálló, domináns diskurzust. A "nigger" kifejezés a "fehérek" szájából származó elnyomó diskurzív eszközként egy sajátos afro-amerikai/fekete kultúra alapelemévé nőtte ki magát, amely a fekete szubjektum harcos, ellenálló alakját tertesíthette meg, persze szigorúan "egymás közötti" használatban. A "nigger" szó több évszázadós terhét tehát az amerikai gettók fekete szubkultúrái (pl. rapperek) igen sikeresen oldották fel, és visszájára fordították negatív jelentését azáltal, hogy a kifejezés használatát átvették az elnyomó fehérektől, és önmagukra kezdték alkalmazni az elismertetés céljából - "igen, nigger vagyok, mi bajod van?" Az elnyomás maga tehát gyakran az elnyomott identitás megerősödéséhez vezethet (lásd roma kultúra).

http://cdn.dailysundial.netdna-cdn.com/wp-content/uploads/2013/02/Racism2-620x479.jpg

A harmadik ok pedig az, hogy nem elég elméleti módon vagy kategorikusan viszonyulni a kérdéshez (vagy éppen ilyen alapon elhatárolódni tőle), hiszen nemcsak, hogy folyamatosan újratermeljük a gyakorlatban, hanem a hozzáállásunkkal akarva vagy akaratlanul is előteremthetjük az elnyomás kialakulásának feltételeit. Ebből a szempontból tehát a tudatosság annak gyakorlati igénye és következményei miatt válik szükségessé. Persze itt az a legalapvetőbb kérdés (amelyet a posztmodern érvelés már kevésbé képes helyén kezelni), hogy tulajdonképpen ki is nyom el kit (identitások konkretizálása), mégis milyen módon (struktúrák képződése), és mégis mi számít elnyomásnak (hatalmi működés konretizálása). De még alapvetőbb kérdés, hogy hogyan is gyakoroljuk ezt? Milyen struktúrákkal álljunk szembe és hogyan? Vajon a szembenállás megfogalmazása nem képez hasonlóan kirekesztő identitásokat? Hogyan legyünk egyszerre nyitottak az identitásformálás felé és megfelelően határozottak a kirekesztéssel szemben? És ami a "nevelést" illeti, vajon előre kigondolt és legyártott, 100% polkorrekt, multikulti ideológiákkal töltött termékekkel kellene bombázzuk gyermekeinket a liberális gondolkodás jegyében (konzumerizmus)? Vajon az egész világ pusztulását előtáró (...bébifókák legyilkolásától a holokausztig...) "sokkterápia" lenne a hatékony recept? Vajon például az olyan radikális fellépés lenne példamutató, mint a házasság domináns intézményével szembeni ellenállást tudatosan felvállaló nem-házas lét (mert nyilván - ahogyan Steve is azt írja - nem)? Pedig ezek teljesen alapvető kérdések, és gyakran a szülők vagy az oktatás ezekhez hasonló, szintén sztereotipikus és naiv válaszokat adnak, és közvetítik a gyerekeknek. Nyilván egy túlpörgetett "liberális" öntudat nem megfelelő válasz a felületes nyitottság naivitása miatt, szemben a konkrétan képződő hatalmi struktúrák realizálódásának elismerésével. Mindenesetre kíváncsi vagyok, Magyarországon mikor jutunk el odáig, hogy az oktatásban (és ennek révén a tágabb közösségi életben) ezekhez hasonló, teljesen alapvető kérdésekről tudjunk egyáltalán nyíltan beszélgetni. Legalábbis a társadalomföldrajzban.

Banksy designated graffiti area poodle B173

Ahogyan egy korábbi, "zsenge" munkámban igyekeztem - talán túlontúl - elméleti síkon kifejteni, az egyes társadalomelméletek konkrét történeti-földrajzi kontextusoknak és konkrét társadalmi csoportok tudás/hatalmi viszonyainak képződményei (itt a társadalomföldrajzról volt szó). Persze nem volt még lehetőségem igazán kifejteni, hogy ez pontosan hova is vezet, és mik ennek a gyakorlati következményei, pedig éppen arra gondoltam akkor, hogy nagyon is számít, milyen nézeteket és elméleteket milyen környezetben próbálunk kibontakoztatni és alkalmazni. Az egyik ebből következő probléma például az, hogy nyilvánvalóan mások a "másság" oktatásának körülményei, viszonyai, adottságai mondjuk Steve-nek a bevándorlók által régóta átformált, de "konzervatív, fehér" kaliforniai környezetében, mint az elsősorban romapolitikára kiélesített és az "ősi" magyar, posztszocialista környezet által (is) kondicionált nacionalizmus körülményei között. Merthogy hogyan is nézne ki itthon egy posztmodern (történelem)oktatás? Hogyan beszéljünk az amerikai polgárjogi mozgalmakban kialakult nézetekről, a "nyugati" feminizmusról, amikor itthon éppen kádárista TTT volt? Hol találjuk meg az "ellenállás" kultúráinak magyar forrásait? És hogyan értekezzünk '68 nemzetközi hatásairól és a társadalomelméleteket megtermékenyítő impulzusairól, ha itthon ekkor éppen az "új gazdasági mechanizmus" technokratizmusa lépett érvénybe? A "liberális" nézetek bemutatása révén tehát nagyon hamar más "világok" társadalomtörténeteit beszélnénk el, amely éppenhogy egyfajta (poszt)koloniális viszonyrendszerbe vonná a hazai valóság elbeszélését. Ironikus módon a hazai nacionalista útkeresések is gyakran az örökölt szovjet gyarmati viszonyrendszer hatalmi struktúráinak továbbéléséről szólnak (politikai kultúra, provincializmus, urambátyám, mutyi stb. - lásd a jelenlegi kormányról kialakult politikai és köznapi diskurzusokat), vagy éppen a kettősség kizáró logikájára építik identitásukat (komcsi vs. nemzeti), nem tudván szabadulni ettől a mély, metamorfizálódott függőségi hagyatéktól. Posztkolonialitásunk tehát sokrétű. Az angolszász, francia elméletek magyar viszonyokra "fordítása" (amennyiben ez egyáltalán lehetséges) tehát rajtunk, helyieken múlik, ahogyan az elnyomást leleplező nézetek közvetítésének és azok újfajta módjainak kitalálása is egy új generáció által, egy új generáció felé. Ennek szükségességére mutatott rá Steve példája is.

Gyimesi Zoli


Újra lesznek bejegyzések

 http://cdn.sett.com/images/user/philosophyonlife179856b2292eb306dac17b8997d5b73f.jpg
A hosszas, átszervezéseknek és átgondolásoknak köszönhető szünet után újra különböző tartalmakat fogunk posztolni a blogon - pontosabban a "fórumon". A szünetelés mögött egyébként - persze - kapacitásbeli problémák is voltak, ami pedig arra is visszavezethető, hogy ez nem egy személyes blognak indult, hanem egy kollektív vállalkozás víziója lebegett a szemünk előtt. Jelen esetben ez a szerzői felelősségek feloldása mellett a produktivitás erodálásához is vezetett, amely például munkaigényes és körültekintő "kutatási elemzéseket" végképp nem tett volna lehetővé. A szünet egyik legfőbb oka viszont egyszerűen csak az volt, hogy a bejegyzések "posztolásához" az információmegosztás rugalmasabb és interaktívabb eszközéhez fordultunk, így a Facebook felületünkre "vonultunk vissza" - ami talán a "fórum" funkcióit jobban szolgálná.

A blog történetében ez az időszak bizonyára a "nagy pauza", a "sötét kritikátlanság kora", vagy valamilyen ehhez hasonló hangzatos éraként fog elhíresülni. Reméljük, legalábbis.
Megkockáztatva tehát a kollektív reprezentáció és az elvtársi szolidaritás elveinek, valamint az akadémiai diszkusszió pedáns igényeinek részleges feladását, mostantól várhatóan személyesebb hangvételű és személyekhez (értsd: a szerző) jobban kötődő bejegyzések kerülnek majd ki erre az oldalra. Emögött - többek között - egy olyan előfeltételezés is áll, hogy az egyéni pozíciók megismertetésével talán világosabbá válhat magának a "kritikai" vállalkozásnak az értelme is - méghozzá itt, Magyarországon. Talán hatékonyabbak is leszünk, ha magunkat adjuk... azaz, jelen esetben, magamat. :)

ginelli alias Gyimesi Zoli

2013. június 13., csütörtök

Climate change threatens our...

 


Neil Smith Lecture + 45th CIG Panel

Bár a facebook oldalon folytatódik a nyüzsgés, a blogon ismét átmeneti szünet volt, amely javarészt - részemről - az utolsó egyetemi vizsgák legyűrése miatt bontakozott ki. De mostantól újra nyeregben!

Folytatódnak a Neil Smith-ről szóló megemlékezések és beszélgetések, konferenciapanelek és egyéb rendezvények keretében. Derek Gregory posztolta, hogy 2013. november 11-ére tervezik a Neil Smith Lecture-t az elhunyt radikális geográfus szárnybontogatásainak helyén, St. Andrews egyetemén. Ami viszont talán még izgalmasabb, hogy az ír geográfusok 45. konferenciáján (National University of Ireland, Galway, 2013. máj. 17.) rendeztek egy panelt Smith emlékére, ahol több neves geográfus beszélt munkásságáról (Harvey, Heffernan stb.). Erről, valamint ehhez kapcsolódóan Doug Sherman és David Harvey nyitóbeszédéről is felraktak videófelvételeket a vimeon keresztül. Ezen az eseményen mutatták be a frissen alapított Neil Smith Graduate Research Award-ot is, amelyet a tehetséges hallgatók munkásságának díjazására fognak adományozni.


2013. március 31., vasárnap

Territorialities, Spaces, Geographies új tematikus szám elérhető

Az International Political Sociology folyóirat szabadon elérhetővé tette új tematikus számát Territorialities, Spaces, Geographies címmel, a szerzők között szerepel Nisha Shah, John Agnew, Neil Brenner, Stuart Elden és Nick Vaughan-Williams:

This special issue presents a selection of work at the interstices between international relations and geography. It is an invitation for intensifying debates in International Political Sociology on transformations of space and scales, the use of geographical methods and concepts, and the nature and limits of geographical thought in international and global relations.

‘The international is a spatial category and has been invested by variable geographies. The world of the international is flat; a two-dimensional world of relations between sovereign states claiming exclusive power over their territory and people. The international also persistently and often violently draws lines between itself and its outside: worlds of colonies, the uncivilised, transnational networks, and others. Recently, topographic categories are increasingly challenged by topological modes of enacting spatial relations and by analyses foregrounding the importance of temporal practices and narratives.

This special issue samples an international political sociology that deploys and critically engages territorial, spatial, geographical modes of thinking and politics. What are the limits and transformations of spatial practices in contemporary politics? How are territorialities, borders, and lines invested in methods of governing and conceptions of order? What is the impact of foregrounding temporality and mobility on spatial categorizing of the international? How are geopolitics and territoriality produced?

Table of contents
Henri Lefebvre on State, Space, Territory
Neil Brenner and Stuart Elden
Borders, Territory, Law
Nick Vaughan-Williams
Think Locally, Act Globally
Terrence Lyons and Peter Mandaville


2013. március 30., szombat

Áll a sor - Standing in queue


Több száz ember állt ma sorba ételért a Blaha Lujza téren az Ételt az Életért alapítvány húsvéti ételosztása alkalmából
Hundreds of people stood in queue for food today at Blaha Lujza square (Budapest) on the Food for Life (Étel az Életért) foundation's Easter food distribution