A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rasszizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rasszizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. március 12., szerda

A dekolonizáció otthon kezdődik

Steve Jobbitt posztolt egy meglehetősen személyes sztorit még tavaly májusban a projektjük blogján. Ebben arról ír, hogy mennyire fontos probléma a "kolonizált tudat" és az ehhez kötődő nyelv(ezet) kialakulása, amely szinte láthatatlanul férkőzik be tudatunkba és sajátítja ki mindennapjainkat. Gyermekeinek történetét meséli el, ugyanis hat éves kislánya egyszer egy aktivista gyűlésükön önkéntelenül kiemelte, hogy itt van "két fekete", aztán elindult új "legjobb barátot keresni", ám azt is kiemelte, hogy olyat keres, akinek "jó bőrszíne van". Egy másik esetben nagyobbik lánya, aki akkor még csak négy éves volt, kategorikusan kijelentette, hogy fiú nem csókolhat meg fiút, lány nem csókolhat meg lányt, és ők nem házasodhatnak össze, egyszerűen arra hivatkozva, hogy "apu is anyut vette el feleségül." Steve számára ezek az esetek igen felkavaróak voltak, hiszen az ő élete, nézetei és nevelése éppen az ilyen kijelentések ellenzéséről szól, és kétely támadt benne arról, hogy mennyiben ők mint szülők termelik újra ezt a nyelvet/gondolkodást, illetve mennyire felelősek benne, vagy éppen ki lenne a felelős, pontosan honnan jön ez az egész? Mint írja, megdöbbentette, hogy saját családján belül történt meg mindez, miközben éppen nem is olyan régen kezdett el az óráin posztkoloniális elméletet oktatni, Fanont és hasonlókat olvastatni. Azért is nehéz a probléma kezelése, mint mondja, mert ironikusan éppen ők maguk mint heteroszexuális, házasságban élő pár testesítik meg azokat az intézményeket, amelyek ellen egyébként nagyon is kritikusak szoktak lenni. Éppen ezért igyekezett levonni a tanulságot, hogy a "dekolonizáció otthon kezdődik", és végül felvetette, hogy vajon külön erre a kérdésre vonatkozó meséket, rajzfilmeket, könyveket kellene-e elővenniük gyerekeik számára, vajon több "színesbőrű" ismerőssel kellene családostul érintkezniük stb.?

http://arnoldzwicky.files.wordpress.com/2011/06/bizarromonkeys.gif

Ez egy nagyon alapvető probléma szerintem, és sokféleképpen lehetne rá reagálni. A lehető legrosszabb a - liberális vagy konzervatív megfontolásból gyakorolt - (el)hallgatás, több ok miatt is. Először is az emlékezés és a jelenlét, a mindennapi tapasztalat igénye miatt. Ha nem említjük meg ezeket a dolgokat, ha nem idézzük elő valamilyen formában, akkor nem is reagálunk rájuk, és ez nem is gondolkodtat el minket, végső soron pedig környezetünket sem. A hallgatás tehát csak egy korlátozott eszköz a dikurzus megváltoztatására, mert alapvetően a probléma tagadását jelenti, amely igen hamar a (változó) környezettel és a megtörtént precedensek tanulságaival való (történeti, narratív) szakadást, a közvetlenül, fizikailag érzékelt "másság" kialakulása megértésének (vagy az arra való rákérdezésnek) ellehetetlenítését, és így a probléma újratermelését okozhatja. Emlékszem, hogy az Az utolsó Mohikánt és Kunta Kinte történetét, amelyek talán a legpopulárisabb amerikai sztorik, még 8-9 évesen olvastam (persze nem itthon, hanem külföldön és angolul), és valahogyan a zene(kultúra) volt az, ami a leginkább közel hozott a "különbözőségről" való elgondolkodáshoz (elsősorban a blues). Persze az én helyzetem kissé más, mert néhány évig kifejezetten multikulturális (habár más szempontból meglehetősen "kultúrfasiszta") környezetben éltem 7-10 évesen, Szingapúrban. Érdekesnek tartom azt a (koloniális) ellentmondást is ebben az egészben, hogy úgy érzem, éppenhogy a gyarmati, "fehér" öntudattal átitatott vadregényes történetek, "trópusi" kalandok olvasása, a gyarmatosítás kifejezetten eurocentrikus történetei indítottak el engem a számomra máig legizgalmasabbnak tartott kérdésnek, a gyarmati világ működésének és az európai kultúra viszonylagosságának a megértése felé. Tehát akármilyen formában is, de a lényeg, hogy ezekről beszélni kell, és nem feltétlenül mondjuk a náci holokauszt emberirtó gépezetének működésével kellene egyből sokkolni a gyerekeket (ahogyan részben nagyon helyesen, részben viszont igen ügyetlenül megkaptuk ezt itthon az iskolában - ez is meglehetősen "európai" narratíva, és a mindenféle másságról való beszélgetést megelőző "sokkterápia" csak kétes, elhelyezetlen indulatokat szül; szélsőséges esetben tagadást tápláló ellennarratívákat).



Második okként adódik egy sokkal kényesebb, habár izgalmasabb kérdés, amelyet már nehezebb kezelni, de hiszem, hogy fontos benne mozogni az ellenállás képzése miatt. Ez pedig leginkább pl. a humor, az irónia, de tágabban minden olyan beszédmód és modalitás, amely a tartalom aktív feloldására és átértelmezésére irányul, gyakran amolyan posztmodern módon. Az olyan kifejezések használata, mint "buzi", "feka", "cigó" vagy éppen a sztereotipizált (eredetileg megjelölésre és kiközösítésre használt) viselkedések utánzása egyfelől az elnyomás újratermelését jelentenék, másfelől viszont a megfelelő iróniával és humorral ötvözve már más formában jelentkezhetnek. A nyitás, a közvetlenség és kapcsolatteremtés eszköze lehet, amennyiben a kigúnyolás és kifigurázás helyett reakciót enged a diskurzusra vonatkozóan, illetve lehetőséget teremt annak megváltoztatására, hiszen beemeli a kérdést, de már differenciáltan reagál rá. Persze ennek is vannak korlátai, és nagyon nehéz megfelelő mederben terelni az ellenálló diskurzust. Ám azzal, hogy a megjelölt csoportok maguk is elkezdik használni, és megkísérlik átalakítani az elnyomó diskurzust, hatalomra tehetnek szert. Ne felejtsük el, hogy több szisztematikusan elnyomott csoport a normalitásba való beépülés helyett (asszimiláció) a saját tulajdonságaikat és kultúrájukat alakították mintegy ellenkultúrává (pl. a rasszizmus mint az ellenállás eszköze), és a megjelölő kifejezések súlyát éppen az "ellenhasználat" révén alakították át, megváltoztatva ezzel a fennálló, domináns diskurzust. A "nigger" kifejezés a "fehérek" szájából származó elnyomó diskurzív eszközként egy sajátos afro-amerikai/fekete kultúra alapelemévé nőtte ki magát, amely a fekete szubjektum harcos, ellenálló alakját tertesíthette meg, persze szigorúan "egymás közötti" használatban. A "nigger" szó több évszázadós terhét tehát az amerikai gettók fekete szubkultúrái (pl. rapperek) igen sikeresen oldották fel, és visszájára fordították negatív jelentését azáltal, hogy a kifejezés használatát átvették az elnyomó fehérektől, és önmagukra kezdték alkalmazni az elismertetés céljából - "igen, nigger vagyok, mi bajod van?" Az elnyomás maga tehát gyakran az elnyomott identitás megerősödéséhez vezethet (lásd roma kultúra).

http://cdn.dailysundial.netdna-cdn.com/wp-content/uploads/2013/02/Racism2-620x479.jpg

A harmadik ok pedig az, hogy nem elég elméleti módon vagy kategorikusan viszonyulni a kérdéshez (vagy éppen ilyen alapon elhatárolódni tőle), hiszen nemcsak, hogy folyamatosan újratermeljük a gyakorlatban, hanem a hozzáállásunkkal akarva vagy akaratlanul is előteremthetjük az elnyomás kialakulásának feltételeit. Ebből a szempontból tehát a tudatosság annak gyakorlati igénye és következményei miatt válik szükségessé. Persze itt az a legalapvetőbb kérdés (amelyet a posztmodern érvelés már kevésbé képes helyén kezelni), hogy tulajdonképpen ki is nyom el kit (identitások konkretizálása), mégis milyen módon (struktúrák képződése), és mégis mi számít elnyomásnak (hatalmi működés konretizálása). De még alapvetőbb kérdés, hogy hogyan is gyakoroljuk ezt? Milyen struktúrákkal álljunk szembe és hogyan? Vajon a szembenállás megfogalmazása nem képez hasonlóan kirekesztő identitásokat? Hogyan legyünk egyszerre nyitottak az identitásformálás felé és megfelelően határozottak a kirekesztéssel szemben? És ami a "nevelést" illeti, vajon előre kigondolt és legyártott, 100% polkorrekt, multikulti ideológiákkal töltött termékekkel kellene bombázzuk gyermekeinket a liberális gondolkodás jegyében (konzumerizmus)? Vajon az egész világ pusztulását előtáró (...bébifókák legyilkolásától a holokausztig...) "sokkterápia" lenne a hatékony recept? Vajon például az olyan radikális fellépés lenne példamutató, mint a házasság domináns intézményével szembeni ellenállást tudatosan felvállaló nem-házas lét (mert nyilván - ahogyan Steve is azt írja - nem)? Pedig ezek teljesen alapvető kérdések, és gyakran a szülők vagy az oktatás ezekhez hasonló, szintén sztereotipikus és naiv válaszokat adnak, és közvetítik a gyerekeknek. Nyilván egy túlpörgetett "liberális" öntudat nem megfelelő válasz a felületes nyitottság naivitása miatt, szemben a konkrétan képződő hatalmi struktúrák realizálódásának elismerésével. Mindenesetre kíváncsi vagyok, Magyarországon mikor jutunk el odáig, hogy az oktatásban (és ennek révén a tágabb közösségi életben) ezekhez hasonló, teljesen alapvető kérdésekről tudjunk egyáltalán nyíltan beszélgetni. Legalábbis a társadalomföldrajzban.

Banksy designated graffiti area poodle B173

Ahogyan egy korábbi, "zsenge" munkámban igyekeztem - talán túlontúl - elméleti síkon kifejteni, az egyes társadalomelméletek konkrét történeti-földrajzi kontextusoknak és konkrét társadalmi csoportok tudás/hatalmi viszonyainak képződményei (itt a társadalomföldrajzról volt szó). Persze nem volt még lehetőségem igazán kifejteni, hogy ez pontosan hova is vezet, és mik ennek a gyakorlati következményei, pedig éppen arra gondoltam akkor, hogy nagyon is számít, milyen nézeteket és elméleteket milyen környezetben próbálunk kibontakoztatni és alkalmazni. Az egyik ebből következő probléma például az, hogy nyilvánvalóan mások a "másság" oktatásának körülményei, viszonyai, adottságai mondjuk Steve-nek a bevándorlók által régóta átformált, de "konzervatív, fehér" kaliforniai környezetében, mint az elsősorban romapolitikára kiélesített és az "ősi" magyar, posztszocialista környezet által (is) kondicionált nacionalizmus körülményei között. Merthogy hogyan is nézne ki itthon egy posztmodern (történelem)oktatás? Hogyan beszéljünk az amerikai polgárjogi mozgalmakban kialakult nézetekről, a "nyugati" feminizmusról, amikor itthon éppen kádárista TTT volt? Hol találjuk meg az "ellenállás" kultúráinak magyar forrásait? És hogyan értekezzünk '68 nemzetközi hatásairól és a társadalomelméleteket megtermékenyítő impulzusairól, ha itthon ekkor éppen az "új gazdasági mechanizmus" technokratizmusa lépett érvénybe? A "liberális" nézetek bemutatása révén tehát nagyon hamar más "világok" társadalomtörténeteit beszélnénk el, amely éppenhogy egyfajta (poszt)koloniális viszonyrendszerbe vonná a hazai valóság elbeszélését. Ironikus módon a hazai nacionalista útkeresések is gyakran az örökölt szovjet gyarmati viszonyrendszer hatalmi struktúráinak továbbéléséről szólnak (politikai kultúra, provincializmus, urambátyám, mutyi stb. - lásd a jelenlegi kormányról kialakult politikai és köznapi diskurzusokat), vagy éppen a kettősség kizáró logikájára építik identitásukat (komcsi vs. nemzeti), nem tudván szabadulni ettől a mély, metamorfizálódott függőségi hagyatéktól. Posztkolonialitásunk tehát sokrétű. Az angolszász, francia elméletek magyar viszonyokra "fordítása" (amennyiben ez egyáltalán lehetséges) tehát rajtunk, helyieken múlik, ahogyan az elnyomást leleplező nézetek közvetítésének és azok újfajta módjainak kitalálása is egy új generáció által, egy új generáció felé. Ennek szükségességére mutatott rá Steve példája is.

Gyimesi Zoli


2013. február 26., kedd

Klímaváltozás okozta migráció

Találtam egy izgalmas és szerteágazó földrajzos témát a klímaváltozás által okozott migráció diskurzusaira és politikáira vonatkozólag. Azon gondolkoztam, hogy a jellemzően - de nem egyedülállóan - a 19. század végén, 20. század első felében (most nem mennék bele az elhelyezés problematikusságába) művelt "determinista" és "posszibilista" gondolatkör mennyiben "aktualizálódhat" újra a mai diskurzusokban. Nemcsak a környezet, és különösképpen az éghajlat társadalmi hatásainak vizsgálata, hanem az ezek mögött álló ideológiák és politikák újraelevenedése miatt is. Ennek nyomán például az éghajlatváltozás révén felerősödő természeti katasztrófák körüli mai rasszista diskurzusok gyakran olyan posztkolonialista vonásokat tartalmaznak, amelyek már jóval korábban (a kolonialista időszakban) "lerakódhattak" az európai gondolkodás mélyebb rétegeiben. A "climate change-induced migration" címszó alatt ti is guglizhattok további jó anyagokat a neten,  mindenesetre ajánlóként a rassz és a társadalmi nem tekintetében elgondolkodtatóak lehetnek ezek a belinkelt cikkek.

Announcement/Call for Papers

Race, alterity and affect: rethinking climate change-induced migration and displacement
18-19 June 2013
Durham University

Andrew Baldwin (Durham University) and Katherine E. Russo (Università degli Studi di Napoli L’Orientale)

As policy and scholarly debates about climate change and migration gather pace, to date very few interventions have addressed how such debates are shaped by notions of race and alterity. The imperative to address this lacuna is further emphasised by the twinned observations that climate change is expected to amplify the incidence of environmental/natural disasters i.e., landslides, extreme weather events and droughts, and that narratives of disaster very often contain explicit and/or implicit racist sentiment. Such a context suggests that now is a propitious moment to begin a concerted interrogation of these themes.

The aim of this workshop is thus to bring debates about climate change and migration broadly defined into dialogue with contemporary critical race theory and postcolonial theory. Recent interventions (Baldwin 2012; Baldwin forthcoming) have suggested that racialisation in the context of debates about climate change and migration unfolds through at least three interrelated tropes: naturalisation, the loss of political status, and ambiguity. This work also argues that given its historiographical emphasis, theories of the postcolonial appear to be insufficient for properly theorising the alterity of the climate change migrant, since the discourse on climate change and migration is written almost exclusively in the future-conditional tense. In contrast, others (Farbotko 2010) have very productively embraced theories of the postcolonial to interpret issues of climate change and mobility.

Thus one of the aims of this workshop is to consider how critical race theory and theories of the postcolonial might be usefully reinterpreted to address the future-conditionality of climate change and migration discourse. At this stage, we are particularly interested in innovative contributions from post-graduate scholars.

Topics that might be addressed in the workshop include but are not limited to:•       race and affect

  • xenophobic and nationalist reactions to environmental disaster
  • environmental change, ethnicity and internal displacement
  • critical race theory, climate change and migration/displacement
  • postcolonial theory, climate change and migration/displacement
  • ecocritique
  • climate change and cultural media/arts
  • environmental change, states of emergency and the suspension of citizenship rights
  • ontologies of difference and the future-conditional
  • disaster risk reduction/disaster risk management, climate change and difference
Keynote Speakers:
David Theo Goldberg (University of California, Irvine)
Uma Kothari (Manchester University)
Partners: COST Action IS1101 Climate change and migration; Institute for Advanced Studies (Durham University); Università degli Studi di Napoli L’Orientale
Abstract Submission deadline: 15 March 2013

* * *


Call for Papers

Climate Change, Migration and the Urban Environment:  Policy, Governance, Theory

Athens, 26 April 2013

A workshop co-sponsored by COST Action IS1101 Climate change and migration and Panteion University of Social and Political Sciences –  The European Centre for Environmental Research &Training, Athens.

Climate change is routinely said to be one of the most significant global phenomena in the early twenty-first century. As such, it represents a new and emerging set of challenges for urban governance and urban planning, a point now widely discussed by both scholars and policymakers. The purpose of this workshop is to focus debates about climate change and urbanism squarely on questions to do with migration. To date, most research addressing the intersections of climate change, migration and urbanism derives primarily from non-academic contexts such as the third sector and international organizations. The aim of this workshop is, thus, to widen the breadth of participation in this emerging field to include scholars working in the areas of urbanism and climate change. In this way, the workshop aims to catalyze academic research at the interface of climate change and urbanism with a particular emphasis on migration and adaptation. This is an agenda-setting workshop.

Topics to be addressed in the workshop include but are not limited to:

Ø  Cities and climate change
Ø  urban transitions
Ø  urban resilience (including social resilience)
Ø  urban adaptation
Ø  urban disaster risk reduction
Ø  economics of urban hazards/risks
Ø  global governance and urban risk
Ø  post-disaster migration and the city
Ø  urbanization and human displacement
Ø  urbanisms, migration and human security


Confirmed participants

  1. Stephen Graham Ph.D., Professor of Cities and Society, School of Architecture, Planning and Landscape, Newcastle University
  2. Lori M. Hunter, Ph.D., Associate Professor of Sociology, Institute of Behavioral Science, Programs on Population, Environment and Society, Associate Director, CU Population Center, Editor-in-Chief, Population and Environment, University of Colorado at Boulder
  3. Ilan Kelman Ph.D., Senior Research fellow, CICERO the Center for International Climate and Environmental Research – Oslo) Norway
  4. Mark Pelling Ph.D., Professor of Geography, King's College London
  5. Alexandra Winkels Ph.D., Academic Director for International Development & Global Studies Institute of Continuing Education, University of Cambridge & Affiliated Lecturer, Centre of Development Studies, University of Cambridge

If you wish to participate in this workshop, please submit a paper abstract to Dr. Ioulia Moraitou (juliamoraitou[at]yahoo[dot]gr) no later than 12 March 2013. Papers will be selected on the basis of merit and their fit with the aims of the workshop.

A small amount of funding is available to cover travel and accommodation costs for this workshop.


2013. január 12., szombat

Django Unchained és az amerikai "holokauszt"

Azok, akik sasolják a halivudi filmeket, láthatták talán, hogy érdekes vita bontakozott ki Tarantino legújabb filmje, a Django Unchained körül, ami kb. egy hét múlva fog kijönni a mozikban. A témázás akörül zajlik, hogy a film főszereplője (Django) egy afro-amerikai rabszolga, aki felszabadulása után fejvadász lesz (bosszúállóan "fehér" embereket gyilkol), az egész sztori pedig az ültetvények rabszolgaviszonyainak (nyilván nem doku, hanem esztétizált) bemutatására épül. Persze mindez Tarantino-féle gyilokgép stílusban. A vita többek között nemcsak a rendező bemutatásának helyessége körül van, hanem leginkább akörül, hogy az amerikai filmipar egészen a kezdetektől gyakorlatilag - néhány jelentéktelenebb kivételtől eltekintve - meghátrált a rabszolga "holokauszt" (ahogyan Tarantino nevezi) feldolgozása elől. Míg az "indián múlt" tárgyalása a westernekből következően a későbbiekben feldolgozásra került, addig az afro-amerikaiak elnyomása nem (mellesleg, akit a "western" és a földrajz kapcsolata érdekel, csápoljon rá Dénes menő tumblijára). Tarantino azt mondja, egy "fekete" hőst akart csinálni, akivel az érintett múltban osztozó közönség azonosulni tud. Vagy mennyiben csak afféle marketingfogás, meglovagolás ez? Vajon mennyiben szolgálja a film ezt az anti-narratívát?



2012. október 7., vasárnap

Konstruált társadalmi különbségek

Van itt kint a Loughborough University-n egy órám Jon Cloke-kal (Geographies of Social Difference), amely a társadalmi különbségek konstruáltságáról szól, pontosabban pedig ennek a földrajzáról, azaz hogy hogyan gondolkodjunk erről térben és helyben (esetleg a tájban!). Az órán volt egy kiemelt példa (dokumentumfilm) erre, amely afro-amerikai aktivistáknak a Woolworth Company által Greenboroban (North Carolina) üzemeltetett, viszonylag népszerű - ám végtelenül átlagos - sarki gyorsbüfében kivitelezett akcióját mutatta be (a cég az ún. five-and-dime boltokkal futott be, és az egyik ilyen boltjánál volt egy büféje is). De miről is van szó pontosan? Ez a cég hasonló szegregációs politikát folytatott, mint a korabeli (magán- és állami) intézmények sora. Itt a pulthoz afféle bárszékeken lehetett leülni, az alkalmazottak pedig - hivatalos szabályozás nélkül - megtehették, hogy az embereket bőrszínük alapján szortírozzák a székeken, vagy akár ki se szolgálják őket. Ez nem volt ekkoriban túlságosan meglepő, hiszen a közterületek, a tömegközlekedés stb. mind tele voltak a különbségek legitimálását szolgáló felhívásokkal, rendreutasító táblákkal, jelzésekkel (a buszokon teljes szegregáció, sőt gyakran leküldték a feketéket, ha megtelt a jármű; az közterületi ivóvíz-csapok is el voltak különítve; a különböző szolgáltatásokat, pl. bérházakat is szeparáltan hirdettek meg stb.), és ami a legfontosabb, hogy az emberek (sőt maguk a rend őrei is) informális, hivatalos szabályozás nélkül is aktívan gyakorolták és termelték újra a negatív diszkriminációt. Míg a második világháború afféle átmeneti emancipációt hozott bizonyos társadalmi, etnikai csoportoknak (így pl. a nőknek is ), addig az '50-es, '60-as évekre ez teljesen visszalendült az egyébként korábban is rasszista Amerikában (ez területenként eltérő volt, délen viszont kifejezetten notóriusan működött). A '60-as években már forrongott a levegő. A később Greenboro sit-in-nek elnevezett demonstráció pedig egy nagyon is tervezett akció volt, amit 4 helyi egyetemista (tinédzser gólya) szervezett meg. 1960 február elsején fogták magukat, és bementek együtt a Woolworth's boltba bevásárolni iskolacuccokból, aztán pedig egyenest a büfébe számlákkal a kezükben, ugyanis a cég ellentmondásos politikájára akartak rámutatni azzal, hogy a pénztárnál elfogadják a pénzüket, a pultnál viszont már nem. Kettesével mentek oda a pulthoz, erre a "fehérnép" teljesen megfagyott, csak bámulták a csapatot. Bár kiszolgálták őket, egyre fokozódott a feszültség, szitkozódások sora irányult feléjük, és hamarosan megjelent egy rendőr is. Bár fenyegetően paskolta a kezét gumibotjával egy ideig, végül - nem tudván, mit tegyen - otthagyta őket. Ezek után minden nap visszatértek a büféhez kajálni, egyre több fekete társukkal: a taktika az volt, hogy állandóan lefoglalják a pultot, ehhez pedig rendszeresen váltották egymást. Az eset nagy sajtót kapott, és a csapatos beülések (sit-ins) egész délen terjeszkedni kezdtek, hamarosan 44 városban rendszeressé váltak a gyorsbüfés demonstrációk. A cég 6 hónapig ellenállt, ám végül az aktivistáskodás sikerrel zárult, hiszen a Woolworth's "hivatalosan" is megváltoztatta a szegregációs politikáját, és innentől kezdve már senkit nem érdekelt, ki könyököl a pultnál. Ahogyan a "greensboro-i négyes" egyik tagja, Franklin McCain emlékszik vissza, gyakran gondolkodott el később azon, hogy mégis "miért kellett ez a sok hűhó?", "mire volt jó ez a rossz bánásmód?", "ugyan mitől féltek ezek az emberek?"


OK, szép történet, egyenlőség meg minden. De miért érdekes ez a földrajz szempontjából? Először is, nyilvánvalóan a szegregáció már önmagában térbeli elkülönülést jelent, ám érdekes elgondolkozni továbbá azon, hogy milyen helyeket használtak a különbségek létrehozására, és ezeket térben hogyan rendezték be, tehát milyen eszközökkel, a mindennapi életben pontosan hogyan teremtették meg a szegregációt. Nemcsak az egyes táblák, felhívások, szimbólumok mint reprezentációk közvetített tartalma érdekes (amelyek az afro-amerikaiakat afféle idegen "Másiknak", "fekete testeknek" alkotta meg), hanem azok a performatív módok is, ahogyan az emberek gyakorolták a diszkriminációt, működtették az informális "szabályokat", vagy éppen végrehajtották a kódolt üzeneteket. Ezek a helyek rendszerint közterületek voltak, illetve frekventált helyek, ahol a közösségi érintkezés gyakori volt. Ennek nyomán viszont érdemes belegondolnunk abba, milyen lehetett feketeként egy olyan környezetben élni, ahol bármerre is járunk, mindenütt a minket elnyomó, jognélküliségünket és alantasságunkat megerősítő jelek érnek minket. Nem véletlenül választották a zöldfülű aktivisták Greenboroban a Woolworth gyorsbüféjét sem, amely köznapiságával éppenhogy ikonikus színtere lehetett egy anti-rasszista demonstrációnak (amely tulajdonképpen csak a mindennapi élet módján szeretett volna változtatni). Ez pedig azt eredményezte, hogy a feketék olyan közönséges helyeken is megjelenhettek (diszkrimináció nélkül), ahol korábban nem. Hatalmi szempontból fontos megjegyezni, hogy a küzdelem egy igen erős céggel szemben folyt, és az sem közömbös, hogy az USA-ban járunk, ahol a rasszizmusnak szövevényes és régi hagyományai vannak (és mint említettem, területi különbségekkel), amely érdekes egyveleget alkotott a "szabad demokrácia" liberális eszméivel, elég csak a szisztematikusan koreografált amerikai bevándorláspolitikára gondolni (az eszmékre és a valós kvótákra). A '60-as évek polgárjogi mozgalmai pedig összefüggésben voltak a gazdasági átstrukturálódással is (rengeteg egyéb tényező mellett), hiszen a korábban a déli "gyapotföldekről" az északi gyárakba áramló - olcsó munkaerejű és bérlakrész "lyukakba" kényszeríthető - fekete népesség a II. világháború konjunktúrája után, a tömegtermelő gépgyártás (fordizmus) - és így az iparvárosok - válságával részben munkanélkülivé vált, a város pedig folyamatos társadalmi küzdelmek színterévé vált (érdemes olvasni: W. Bunge Fitzgeraldját, T. Sugrue könyvét, de erről a nagy-nagy témáról rengeteg anyag van).


Ez a sztori most azért is jutott eszembe, mert a TEK Review-n felfedeztem egy nagyszerű fotógyűjteményt Gordon Parks-tól, amelyet a nevéről elnevezett alapítvány tett közzé a honlapján. A városi életet rögzítő "szociofótók" közül a legtöbb alapvetően munkásokról és a kisebbségekről készült, témájuk a szegénység, a bűnözés és a polgárjogi mozgalmak (habár van a divatról is), ez utóbbiból pedig van egy nagyon illusztratív sorozat.









2012. október 4., csütörtök

A 2010-es Haiti földrengés kritikai geográfus szemmel

Találtam egy városföldrajzzal foglalkozó kutatót, Kurt Iveson-t az ausztráliai Sydney Egyetemről, aki a 2010 január 12-én bekövetkezett, katasztrofális hatású Haiti-i földrengés oktatásához gyűjtött anyagokat. Elsősorban kritikai geográfusként szeretne ezekről beszélni, és szerintem egy igen hasznos kis gyűjteményt hozott össze egy meglehetősen fontos és baromi érdekes témáról. Érdemes lenne vele foglalkozni!

Nekem elsősorban a Mulling - Werner - Peake cikk tetszik, mert a rasszizmus és a humanitáriusság összefonódását elemzi. Ez egyébként egy régóta népszerű szempont a posztkolonialista megközelítéseknél, amely azt elemzi, hogy a média a helyi népesség erőtlenségének, a "feketék" nyomorgó helyzetének (önerőből való cselekvésre képtelenség), deviáns és bűnöző habitusának (a katasztrófa veszélyeit növelő, a katonai megszállást sürgető tényező) reprezentációit keringteti, egyszóval egy olyan diskurzust alakítanak ki, amely a modernizációs, fejlesztéselvű, humanitárius beavatkozást, és ezáltal végső soron a terület igazgatásának, logisztikai megszervezésének teljes átvételét legitimálja a nagyhatalmak, így az USA számára. Egyfajta "rasszista humanitáriusság" alakul ki, amely végső soron a helyiek hatalmának és tulajdonaiknak megfosztásához vezet. A beruházók között komoly versengés alakul ki a lokális irányítás megszerzésére és az újjáépítések lebonyolítására, tehát a tőkeberuházások és a felhalmozás érdekében egy olyan kapitalista terjeszkedés bontakozik ki, amely éppen az efféle katasztrófák okozta zavarodottságot használja ki. Ám nemcsak az anyagi bevételek motivációja számít, hanem annak a politikai és gazdasági hatalomnak a kiterjesztése is, amely a nyugati civilizáció normáit fenyegető "szegény", "fekete" testek létrehozása révén a helyiek emberi mivoltától való megfosztásán alapul. Na ez biopolitika a javából. Nem arról van szó, hogy a segítségnyújtás szükségességét ássuk alá az efféle kritikával (amely morális kötelesség, és az említett reprezentációk a segítségadás elősegítésének eszközei is egyben), hanem hogy próbáljuk jobban megérteni, kritikus szemmel vizslatni a beavatkozás visszásságait és káros következményeit, amely a háttérben éppen a helyiek önrendelkezésének rovására mehet.


forrás: Tampa Bay Times

Ambraseys, N. and Bilham, R. (2011) “Corruption Kills”, Nature, 469: pp. 153-155

Dobbins, J. (2010) “Skip the Graft”, RAND Corporation, available here

Dupuy, A. (2010) “Beyond the Earthquake: A Wake-Up Call for Haiti”, available here

Farmer, P (2003) The Uses of Haiti, Common Ground Press and (2011) Haiti: After the Earthquake

Hallward, P. (2010) “Haiti 2010: Exploiting Disaster”, available here

Hallward, P. (2010) “Our role in Haiti’s plight”, The Guardian, 13 January, available here

Kennard, M. (2012) “Haiti and the Shock Doctrine”, available here

Klein, N. (2010) “Haiti: A creditor, not a debtor”, available here

Mullings, B. et al (2010) “Fear and Loathing in Haiti: Race and the Politics of Humanitarian Disposession”, ACME: An international E-journal for critical geographies, 9(3): 282-300, available here

Sheller, M. (2012) “The islanding effect: postdisaster mobility systems and humanitarian logistics in Haiti”, in Cultural Geographies, available via on-line first function (access Cultural Geographies via Library catalogue)

Sontag, D. (2012) “Earthquake relief where Haiti wasn’t broken”, New York Times, July 5, available here

World Bank and United Nations (2010) Natural Hazards, Unnatural Disasters, available here

Valamint az alábbi források is igen hasznosak:

Active Learning Network for Accountability and Performance in Humanitarian Action Haiti Learning and Accountability Portal

Centre for Economic and Policy Research Haiti Relief and Reconstruction Watch

UN Development Program Human Development Reports


Valamint a Democracy Now és a The Nation is sokat írt a USA Haiti-politikájáról kiszivárogtatott Wikileaks anyagokról.


2011. november 4., péntek

Arun Saldanha: "EU Expansionism and the Biopolitics of Whiteness: Some Theoretical Reflections"

Arun Saldanha
Forrás: http://www.tc.umn.edu/~saldanha/bio.html
A Közép-Európai Egyetem (Central European University, CEU) Szociológia és Szociális Antropológia Tanszéke rendszeresen hirdet meg szabadon látogatható előadásokat, amelyeket külföldi egyetemekről érkező vendégelőadók tartanak, köztük gyakran neves geográfusok. Az őszi félévben, november 28-án (hétfőn) Arun Saldanha fog előadást tartani, aki a Minnesotai Egyetem Földrajz Tanszékén dolgozik fiatal kutatóként. Témájában biopolitikai megközelítésben vizsgálja az Európai Unió politikai és kulturális környezetét, és ebben szerepet kap az Unió neoliberalista gazdaságpolitikájának kritikai értékelése is, hiszen célja annak megértése, hogy a gazdasági, politikai, jogi és ideológiai dimenziók együttesen hogyan termelik újra a mindennapi rasszizmust: "EU Expansionism and the Biopolitics of Whiteness: Some Theoretical Reflections". Az előadó külön figyelmet fog szentelni a kelet-európai térség (másképpen Kelet- és Kelet-Közép-Európa) etnikai, vallási és osztályközi különbségeire, mert úgy érzi, hogy az olyan kérdések, mint a romák helyzete és az emigráció problémája meghatározó elemeivé kellene válniuk az európai identitás jövőképe körüli vitáknak. Ez a téma szervesen kapcsolódik ahhoz, amiről a 6. Nemzetközi Kritikai Földrajzi Konferencián (ICCG, Frankfurt) is beszélt, ekkor történelmi alakulásában vizsgálta az "európaiság" megfogalmazódásának rasszista képzeletét és gyakorlatát: "Europe as racial project".